Már megint véleményem van

Nem kizárt, hogy ez is egy pszichológus által kikezelendő dolog lenne nálam (felvettem a listára), mindenesetre nagyon érdekes. Nem a klasszik dallamtapadásról van szó, mint - úristen - kb 13 éves koromban, amikor egy egész éjjelen keresztül azt énekelte a fejemben Cserháti hogy "Pompás utakon édes szerelem, éles kanyar után cserélünk".... Életemben nem idegesített ennyire zene azóta sem. Talán a Gangam style. De az tényleg fos. Na mindegy. Szóval ez nem ilyen. Ez olyan, hogy reggel kinyomom az ébresztőt, és abban a pillanatban, hogy felülök, egy dal megy a fejemben. De nem olyan, amit előtte nap hallottam, vagy egyébként gyakran hallgatom, vagy kedvencem, vagy bármikor is az volt. Teljesen random nóták. Valamikor tavasszal egyik reggel ezzel a két sorral keltem "támmtámm for my pain, támmtámm for my sorrow" - érted, még a szövegét se tudtam. Se az előadót, se a címét, semmit. Csak a dallamát. Meg hogy pain és sorrow. Nyilván pillanatokon belül kiderült

Olvasgatom ezt a durva 6-8 bejegyzést, amit eddig ebbe a blogba bevéstem, és rá kell jönnöm.... Nagyjából én is pont olyan képmutató vagyok sokszor, mint azok, akiket leképmutatózok. Volt az az Everlast-es bejegyzés és a pozsonyi koncert, ahol büszkén írom, hogy "A FÉRJEMMEL" voltam, hát.... Vicces. Vicces, mert most meg már ismét a saját lakásomban élek a lányommal ketten, azzal a kudarcélménnyel, hogy a sikeres házasságaim aránya kettőből semmi. Pedig azt a mondatot olvasva olyan, mintha egy teljes harmóniában élő, erős, boldog nő írta volna. Ó, hát meg a lónak a f.szát.... A házasságunk szar volt, és minden voltam, csak boldog nem. Ezt nyilván feledtették kicsit a közös programok. Ja, ha megszerveztem, ha kifizettem és elvittem. Azt a pozsonyi utat is úgy adtam el mindenkinek, hogy a szülinapomra kaptam tőle az egészet, szállással, koncerttel, sőt, még arra is figyelt, hogy ne kelljen vezetnem, és első osztályú vonatjegyet vett. Magamnak sem tudom megmagya

Két mondat. Csak alany, állítmány. Az azt követő percekre viszont nem emlékszel.

A Flancos Facebook oldalán találtam ezt a képet. Baszki, ez én vagyok úgy 35-40 év múlva!! :D Rohadtjó!

Soha nem voltam egy őrült rajongó típus. Nem dobáltam a bugyimat a színpadra Levy T.-nek és nem visítottam önkívületi állapotban KoZsó tincséért. Azért persze vannak óriási kedvenceim, mindig is voltak, lesznek is. Az ízlésem elég sokat változott menet közben, nagyjából a Roxette-től a Fear Factory-n és az Alice in Chains-en át Cypress Hill-ig elég tág keretek között mozgott - és ezek azok, amiket a mai napig vállalok, azt hogy East 17-t hallgattam bárhol, bármikor, bárkinek letagadom. A szerelem úgy 2001-ben kezdődött. Másodéves főiskolás voltam, és a bátyám egyik hétvégén a kezembe nyomott két CD-t, a Whitey Ford sings the blues-t és az Eat at Whitey's-t. Az Ends, a What it's like, a Today, a Deadly assassins, a Black Jesus.... Ritkán történik ilyen velem, de ez szerelem volt első hallásra. Ígérem nem megyek bele semmiféle kritikai elemzésbe, egyszerűen imádom a fickót. Ilyen szenvedélyes zenét azóta sem sikerült találnom, pedig eltelt közel 20 év (MIAFASZ????) . 

....ha vannak barátai. De tényleg.  Mit gondolhat vajon? 30 éves barátság ide vagy oda, szerinte soha nem fog ráunni, hogy házhoz menjen a lóf@szért? Évek óta minden - egyre ritkuló - találkozásuk alkalmával hallgatja a kioktatást, beszólogatást, nyel, nyel, aztán természetesen robban a bomba, amiben nincs nagy köszönet, és csak a rossz szájíz marad utána. És hogy újabb fél évig nem találkoznak. Mit gondol, mikor unja meg, hogy egy életképtelen, döntésképtelen hülyegyereknek nézze, aki nem tudja menedzselni a saját életét? Mit gondol, mikor lesz elege abból, hogy ahogy az élete halad előre, fejlődik, érik, változik, csak egyetlen ember szerint rossz, és az éppen az egyik gyerekkori barátja? Amikor mindenkitől azt hallja, hogy mennyire jó, hogy már nem az éjszakában dolgozik, hogy már nincsenek alkohol problémái, nem magányos, és JÓL VAN.... kivéve ezt az egy embert. Mit gondol, meddig lehet előhúzni a "keresztlányodnak nagyon hiányzol" kártyát, pláne,

Nézem a műsort, és most először elfog a szorongás. Olyan "ez nekem kellemetlen" érzés. Pedig esküszöm szórakoztat, vasárnap esti képernyőkímélőnek az ilyenkor szokásos palacsintasütés mellé teljesen jó, a zsűri értékelésein meg még nevetni is szoktam. Azt már megfigyeltem, hogy mindig van egy énekesnő, akiből dívát kell csinálni műsorról műsorra, egy énekes akiből aranytorkú macsót, és mindig van egy bohóc. Ő mindig férfi, és minden adásban nőnek öltöztetik, hogy utána a zsűri szétalázhassa. De ezek fiatal srácok általában, együtt röhögnek saját magukon (általában....), és úgy alapvetően leszarják mennyire imidzsromboló esetleg (általában....). És akkor meglátom Gesztesit, mint egy valaha szebb napokat megélt, kivénhedt, köszvényes madame, az arcán az a "bazmeg, nem tudtok nekem ennyit fizetni" kifejezés, látszik hogy feszeng, nem érzi magát jó a szerepben. Kellemetlen, kínos az egész, és egyre inkább azon szurkolok, hogy legyen már vége, engedjék már el ez