"Ivett terhes."
Fiatal voltam, és iszonyú szerelmes. Még azt gondoltam, a szerelem mindig győz, mindig. Ő egy éve élt együtt a párjával, engem mégis hónapokig ostromolt (főnyeremény volt a faszi mindenkinek....), a csillagot is leígérte az égről. Én pedig fiatal voltam és iszonyú szerelmes. Tudtam, hogy nem helyes, de én lettem a "másik nő", úgy tudtam, pár hét választ el csak bennünket attól, hogy valóban egy pár legyünk.
Meghívott ebédelni, én teljesen gyanútlanul csacsogtam, majd két falat között megszólalt.... Alany, állítmány.... Van az a tudatállapot, amikor kívülről látod és hallod magad, mintha valami szar filmet néznél. Lemerevedtem, a villa kiesett a kezemből, hosszú másodpercekig csak néztem rá, aztán olyan nagyon vészjóslóan nyugodtan szó nélkül felálltam és eljöttem. Nem emlékszem hogy jutottam haza, csak arra, hogy belépek az ajtón otthon, és borzalmasan fáradt vagyok, ki is dőltem a kanapén vagy két órára.
Nem tudom mi fájt jobban. Hogy nem láttam át rajta? Hogy a mi közös jövőnk egy ordenáré hazugság volt? Hogy családot tervezett Ivettel? Hogy nem kellettem eléggé? Beletelt némi időbe mire feldolgoztam, hogy ennyire átbaszott. Nem volt könnyű kollégaként testközelből végignézni és végighallgatni ahogy Tökéletes Apuka, később Tökéletes Férj is - én meg az esküvője napján 40 fokos lázzal a budiig is csak fél óra lelki rákészüléssel tudtam kimenni. Mindegy, tudom. Könnycseppet sem érdemelt. Volna.
Azt hittem ennél kegyetlenebb mondat nem érhet. Amikor....
"Edina rákos."
Úgy 10 évvel később. Sok heggel, kicsit belefáradva a kapcsolatokba, majdnemkamasz gyerekkel, válófélben. Jön a semmiből, idegenként, és felpezsdít, és újra nevetek, és visszatér a humorom, és NŐ akarok lenni, és megmutatja, hogy engem tényleg lehet szeretni. Óvatosan, megfontoltan, nem kapunk bele semmibe, én függetlenül, az ő oldalán is az utolsó lépések hiányoznak. Gyerek itt is, ott is, csak nekik legyen jó, ez a lényeg. Tervek, ki hogyan találkozik majd először kivel, a gyerekek vajon jól kijönnek majd? Itt lesz az egyik ágy, ott a másik, menjünk el Izlandra, tervek, tervek....
Körúti dugó, délután 5 körül. Telefon.... Alany, állítmány. Ökölnyi, műthető, de rosszindulatú. És fogalmam sincs miért sírok. A lányért, aki nálam csak 2 évvel fiatalabb, és erről aztán igazán nem tehet? A kisfiúért, akinek az anyukája? Őérte, aki egy kőszikla, de érzem, hogy ez most neki is sok? Magamért, mert megint én maradok egyedül? Azért mert ez egyáltalán eszembe jut, hát hol van az én nyomorom ehhez az egészhez???
És könyörög, maradjak mellette, nem tudja ezt egyedül végigcsinálni. És én megígérem, hiszen szeretem, nagyon szeretem. De én láttam már ilyen harcot.... Nehéz, hosszú és kemény....és nincs benne hely +1 főnek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése