Kirakat

Olvasgatom ezt a durva 6-8 bejegyzést, amit eddig ebbe a blogba bevéstem, és rá kell jönnöm.... Nagyjából én is pont olyan képmutató vagyok sokszor, mint azok, akiket leképmutatózok. Volt az az Everlast-es bejegyzés és a pozsonyi koncert, ahol büszkén írom, hogy "A FÉRJEMMEL" voltam, hát.... Vicces.

Vicces, mert most meg már ismét a saját lakásomban élek a lányommal ketten, azzal a kudarcélménnyel, hogy a sikeres házasságaim aránya kettőből semmi. Pedig azt a mondatot olvasva olyan, mintha egy teljes harmóniában élő, erős, boldog nő írta volna.

Ó, hát meg a lónak a f.szát....

A házasságunk szar volt, és minden voltam, csak boldog nem. Ezt nyilván feledtették kicsit a közös programok. Ja, ha megszerveztem, ha kifizettem és elvittem. Azt a pozsonyi utat is úgy adtam el mindenkinek, hogy a szülinapomra kaptam tőle az egészet, szállással, koncerttel, sőt, még arra is figyelt, hogy ne kelljen vezetnem, és első osztályú vonatjegyet vett. Magamnak sem tudom megmagyarázni, miért kellett ez a fedősztori. Valószínűleg még magam előtt sem akartam bevallani, hogy a férjemnek hiába mondom - nem jelentőségteljes kacsintások közepette, célozgatva, véletlenül megnyitva hagyva a számítógépen az esemény Facebook oldalát - hogy "a szülinapomon lesz Everlast Pozsonyban, szeretnék elmenni". De mivel ő hetek alatt sem volt képes megmozdulni sem, ezért végül 2 óra alatt lefoglaltam a szállást az óváros elején, megvettem a koncertjegyeket és az első osztályú vonatjegyet.

Én is meg akarok felelni. Mindenkinek. A kollégáknak, az anyámnak, a bátyámnak, a haveroknak, mondjuk a barátoknak kevésbé. Ez is valami.... Az elmúlt hetekben, mióta elköltöztem és ismét be kell rendezkednem egy új helyzetre, nagyon sokat gondolkodtam ezen. Kemény meló lesz.

Amikor meghoztam a döntést, hogy nem kínlódok tovább ebben a házasságban, tudtam jól, hogy én leszek a világ rohadékja. Elég összetett dolog vezetett idáig, és nekem semmi kedvem mindenkinek magyarázkodni. Természetesen a férjem pontosan tudja, az elmúlt években többször ültettem le, és figyelmeztettem, hogy nekem ez így nem jó. 5 év alatt eszköztelen lettem, könyörögtem, kérjünk segítséget, mert ha megfeszülök sem tudom megoldani egyedül. Tudja. De ő nem akar erről senkivel beszélni. Sem idegennel, sem ismerőssel. Ez mindig így volt. Tudja hogy gond, nem normális így, de.... De. Majd befejezem én a mondatot, az ego nagyobb. Iszonyúan haragszom rá emiatt. Veszni hagyni valamit a kibaszott egoja miatt. A mi problémánk az a tipikus családi szennyes, amit nem teregetsz ki. Nem, hanem századszor is odaülsz a családi asztal köré, bájos mosollyal eszed a rántotthúst az anyádnál vagy az anyósodnál, jókedvűen énekled a mennybőlazangyalt karácsonykor, tolod a kurva nevetős szelfiket a tengerparton, és hiteted el mindenkivel, hogy csudiboldog vagy. Közben félsz a csendtől, mert akkor hangosabbak a gondolataid, és csak azt hallod, hogy kevés vagy. Belelapátolhatsz még ezerszer ennyit, akkor is elbuksz. Azt hitted, hogy majd te? Te megmented? A te szereteted, gondoskodásod, türelmed elég? Nem kislány, a te kudarcod kódolva volt a legelején. Hallgatni kellett volna arra a picike suttogásra ott hátul....

És akkor ott a család, a barátok, akik mind teljesen értetlenül állnak a helyzet előtt. "Olyan szép pár voltak." Az elmúlt 4 hónapban megszámolni sem tudom hányszor hallottam már a "Nem értem." "Nem értik." "Nem értjük." mondatokat. Nem hát, honnan is értenétek.... Miért is akarnátok egyáltalán megérteni? Ilyenkor mindenki egy teljesen egyszerű okot akar hallani: megcsalta, becsapta, megverte, mittudomén, de bármilyen egyszavas választ. Nekem meg csak hallgatnom szabad most, és bevállalni a Világ Rohadékja szerepet. És az igazsághoz hozzátartozik, hogy a férjem sem siet legalább nagyvonalakban magyarázatot adni, ez biztos. Mindegy, tudtam, hogy így lesz és ezt be kell vállalnom.

A legjobban mégis Anyu fáj.... Az egyetlen, aki a teljes történetet ismeri, menet közben is tudta az egészet, sőt ő maga mondta, hogy régóta látja a jeleket. Eleinte úgy tűnt, hogy legalább rá számíthatok. Egészen addig, míg fel nem hívta Anyósomat telefonon, hogy.... Miért is? Bocsánatot kérjen, azért mert a lánya betörte a kirakatot? Köszi, Anyu.... 

Őszintén remélem, hogy sikerül ezen az úton végigmennem. Nem akarok berendezni több kirakatot. Majd nézegetem a többiekét.